cskati

A tanítás

A nagy világvallások sorában az iszlám keletkezett a legutolsóként, egy olyan korban, amelyrõl már meglehetõsen megbízható történeti ismeretekkel rendelkezünk. A zsidó-keresztény hagyomány mint szellemi nyersanyag ekkor már rendelkezésre állt a közel-keleti világban, azóta pedig maga az iszlám, mint szigorú monoteizmust hirdetíõ vallási rendszer a világ második legnagyobb hitévé vált: Marokkótól Indonéziáig, Egyenlítõi Afrikától Közép-Ázsiáig követõinek száma ma már megközelíti az 1 milliárd követõt. Ez ma a föld legdinamikusabban fejlõdõ vallási közössége; évrõl évre növekszik a próféta hitét vallók aránya, az iszlám missziós sikerei pedig különösen is felkelthetik a szemlélõk figyelmét.

Arábia, a Közel-Kelet ókori magaskultúráinek perifériája, egy sivatagos, alig lakható hatalmas pusztaság, amely a Kr. u. I. évezred derekáig igen gyéren lakott, civilizálatlan, vad és szegény világ volt. Ez a táj az itt élõ nomád beduin pásztorok számára igen mostoha életkörülményeket kínált. A megélhetés egyedüli biztosítéka némi állattartás, az oázisokban föld- és kézmûvesség volt, a szûkös létfeltételek megszerzése miatt pedig az itt élõ nomád törzsek szakadatlan háborúban álltak egymással. A régió a teve háziasításának vidéke: 'a sivatag hajósa' elsõ ábrázolásai ide hadat vezetõ babilóni király reliefjein bukkannak fel. A félsziget nyugati oldalán a nemzetközi forgalomban is használatos kereskedelmi út vezett végig: ez volt a 'Tömjénút', amely Etiópia és Jemen északi irányú forgalmát biztosította. Az I. évezred derekán azonban - a római-perzsa háborúk és a sztyeppei népmozgások miatt erre a másodrangú útvonalra terelõdött át a kor legjelentõsebb világgazdasági ütõerének, a Kínát és Rómát összekötõ Selyemútnak a forgalma, ez a gazdasági tény pedig kiemelte a térséget korábbi jelentéktelenségébõl. A Kr. u. 5. sz. derekától a nagy keleti szállítmányok tengeri úton Adenbe érkeztek, innen pedig karavánok vitték az árut Gaza városába. Az út mentén lakó nomádok hamar megtanulták kihasználni az új helyzet elõnyeit: karavánkísérõkként, sápszedõ útonállókként vagy szövetségesekként már az egész forgalom hasznából részesedtek, 600 táján pedig a helyi beduin kereskedõk vették kezükbe a Tömjén-út forgalmának bonyolítását. Az új vállalkozói haszon gyors meggazdagodást és viharos társadalmi átrendezõdést hozott, amelynek a régi törzsi világ vagyoni és szellemi lerombolódása is következménye volt. Korábban Arábia népeinek hite fétishittel és animizmussal átszõtt politeizmus volt. Fõistenük, az égben lakozó Allah kisebb istenek és istennõk, szellemi lények sokasága fölött uralkodó harcias népvezér volt, aki áldozatot, talán még emberáldozatot is követelt népétõl. A nomádok szent tárgyakban lakozó isteni erõket is imádtak: ligeteket, fákat, vagy éppen köveket, mint amilyen a vidék központi szentélyében, Mekkában õrzött kaába is volt. Az õsi pogányság világa erõsen antropomorf: Allah és fiai, lányai jelentik az isteni lények felsõ régióját, a sivatagban meg szellemek, dzsinnek kóborolnak. A szentélyekben áldozatbemutató szertartás folyt, a harcos nomád társadalom mindennapjai viszont a vérségi kapcsolat, a vérbosszú, a harc, a bátorság, az egyszerûség és a nélkülözés köré szervezõdtek. Ezt a társadalmi és szellemi rendet rombolta le a hirtelen gazdagság és a hagyomány világának megroppanása. A Tömjén út legjelentõsebb városa, a korábban kultikus központnak számító Mekka és annak törzse, a qurajs, 600 körül megszerezte a vezetõ szerepet a kereskedelemben, ám ennek következtében beslõ válságba is került.

Ebben a helyzetben lépett fel új vallási eszmék hirdetõjeként az 570 körül született, csak csekély mûveltséggel bíró Mohamed. A leendõ iszlám prófétája elõkelõ nemzetségbõl született, de szegény sorban nõtt fel; közel negyven éves korára vált olyan közepesen tehetõs kereskedõvé, aki Jemen és Palesztina között járta árújával a karavánutat. Utazásai során így ismerkedett meg a zsidó és a keresztény hit elemeivel, idegen világok kultúrájával, amely tapasztalatokat azután tanító mûködése során fel is használt, miután meghívást kapott az egy, igaz isten hitének hirdetésére. Prófétai fellépésének ideje 610; a legenda szerint ekkor kapott angyala által kinyilatkoztatást Allahtól, az Irgalmastól és Könyörületestõl. Tanításának alapja és középpontja ettõl a pillanattól Allahnak, a világ teremtõ és kormányzó urának hirdetése volt. Mohamed szerint Allah, az Egyedülvaló már a zsidó és a keresztény hitben és kinyilatkoztatásban is kijelentette magát, ezek a vallások azonban nem hallgattak Isten szavára vagy félreértették, félremagyarázták kinyilatkoztatását. Ezért kellett eljönnie Mohamednek, aki 'a Próféták Pecsétje', hogy a valódi isteni üzenetet a maga teljességében és tisztaságában kibontakoztassa. Maga az 'iszlám' szó hûséget, az egyetlen Isten iránti feltétlen odaadást jelent: akik elfogadják, magukévá teszik az isteni üzenetet és tagjaivá lesznek az igaz hit közösségének, az 'ummá'-nak. Ezen az alapon Mohamed kezdettõl hevesen elutasította a 'pogányságot', a gazdagság, az igazságtalanság, a hitetlenség híveit pedig hevesen támadta és Allah pokoli büntetéseivel fenyegette.

Mohamed vallási és társadalmi radikalizmusa az elsõ években alig talált követõkre Mekkában. Az elsõ muszlimok közössége alig néhány tucat emberbõl, a próféta rokonaiból, barátaiból, feleségébõl és szolgáiból állt. Mekka vezetõi, a törzsi fõnökök és a dúsgazdag kereskedõk az elsõ években tudomást sem vettek az iszlám mozgalmáról, késõbb meg, amikor Mohamed kényelmetlenné vált számukra, igyekeztek elûzni a békétlenkedõket. Hatalmas ellenfelekkel szemben Mohamed helyzete 620 után Mekkában lehetetlenné vált, így kényszerûen a város elhagyása mellett döntött. Hívei kíséretében 622. júniusában a Mekkával ellenséges szomszéd városba, Jaszrib-ba (a késõbbi Medinába) ment, ahol, mint Mekka ellenségét, szívesen fogadták. Hithirdetése itt hamar követõkre talált: részleteiben is kidolgozta számukra Allah tanító üzenetét, majd szent háborút hirdetett Mekka kereskedelmének tönkretételére és szülõvárosa visszaszerzésére.

Ez a 'medinai alkotmány' és az 'Ábrahám-vallás' periódusa a korai iszlámban, amikor még erõs a próféta hitében a zsidó vallás iránti vonzalom. A hívek Jeruzsálem felé fordulva végzik napi imájukat, Mahamed pedig önmagát Ábrahám, József és Mózes mûve beteljesítõjének tekinti. Ekkor kiérlelt tanításában sokat vesz át az Ószövetségbõl, annak világszemléletébõl és a zsidó vallási törvényekbõl. Késõbb konfliktusba keveredett a Medinában nagy számban élõ zsidókkal, akik nem követték tanítását és az önállóság útját választotta. A napi ima iránya ekkor változik Mekkára és egyre többet beszél a próféta arról, hogy a zsidók és a keresztények 'hamis monoteizmust' követnek. Ekkor születik meg a sajátos muszlim ekkléziológia: az umma, mint a feltétlen elfogadáson és megvalláson alapuló hit lesz a muszlim vallásosság egyedüli alapjává. Ekkor dolgozza ki Mohamed azokat a szabályokat és szertartási elveket, amelyek a továbbiakban jellemzik mozgalmát és amelyek közé beilleszkedik a kaába kultusza, a mekkai zaréndoklat követelménye is. Missziós program is születik ekkor: mindenkit meg kell és lehet nyerni az igaz hitnek; a vonakodó pogányokat ki kell irtani, a tévedésükben megátalkodott zsidókat és keresztényeket viszont le kell igáznia az igazhívõk a próféta, Allah küldötte által vezetett közösségének, amelynek feladata Allah evilági uralmának megteremtése.

Sikeres misszió és Mekka elleni gyõzelmes háború után Mohamed 630-ban visszatért Mekkába. A félsziget nomád törzsei rövidesen felvették az új hitet és megindultak azok a 'missziós hadjárato', amelyek célja a hit terjesztése, gyõzelemre juttatása volt. Ekkor már egy új, vallási alapon szervezõdõ arab birodalom van kibontakozóban: rövidesen a muszlimok kezére kerül nem cvsupán egész Arábia, de Szíria, Palesztina, majd Egyiptom is. A gyõzelem utáni évek nagy változásait a próféta már nem érte meg: 632-ben, hite világméretû terjedésének küszöbén Medinában meghalt.

Mohamed írásban nem rögzítette Allahtól kapott tanítását, ám szavai alkalmi lejegyzéseire, a tanítványok visszaemlékezéseire hagyatkozva rövidesen megkezdõdött kinyilatkoztatásának rögzítése, szent gyûjteménnyé rendezése. 650 után így már készen állt a Korán, amely a muszlimok hitének alapja, a próféta tanító megnyilatkozásainak gyûjteménye. A Korán 114 szúrából, fejezetbõl álló, rímes prózában megörökített szöveg, teológiai értekezés és törvénykönyv, szertartási útmutató és elmélkedés, ószövetségi pátriárkatörténetek utánérzésszerû összeállítása és prófétai beszédek gyûjteménye. A szövegbõl kitûnik, hogy Mohamed csak közvetett és felületes ószövetségi ismeretekkel rendelkezett, a keresztény hagyomány java részét pedig - talán a Szentháromság-tan és a megtestesülés-hagyomány miatt is - a tiszta egyistenhit elvének megsértéseként elvetette. Önmagát mindenesetre nem új vallás alapítójának gondolta, hanem olyan isteni küldöttner (raszúl Allah), akiben és aki által folytatódik és beteljesül az isteni önközlés. Ebbõl a szemléletbõl fakad a bibliai õsatyák, mindenekelõtt Ábrahám iránti megbecsülése, vagy az, hogy a rituális elvek, a tisztasági törvények és a vallási szabályok körében a prófétai iszlám számos, a zsidó hagyományból származó elvet átvett. Ami a kereszténységhez való viszony kérdését illeti, Mohamed Jézust (Jisá) a próféták sorában az utolsó elõttinek, az õt közvetlenül megelõzõnek tartja, olyan - már-már istenült lénynek, aki földi apa közbejötte nélkül született Máriától. Jézus nem isten, de kiváló ember, aki a végítéletkor elsõként feltámadva Allah ítélõszéke elõtt az igazhitûek érdekében fog szót emelni. Zsidó-keresztény elemek gazdagítják Mohamed angyal-hitét is, kegyelemtanában az eleve elrendelés felfogásához közelít, egyháztana pedig kimerül az umma hit-közösségének taglalásában.
 

2. Az iszlám tanrendszer alapelvei
 

Az Allah által prófétájának adott kinyoilatkoztatás forrása és alapja a Korán. Szövegét, tanítását - álmában, elragadtatásában - Gábriel angyaltól kapta azzal a paranccsal, hogy hirdesse az emberek között. A mû szerzõje maga Isten: éppen ezért szigorú dogmatikai felfogás szerint a szöveg minden egyes szava, írásjele szent, szó szerint veendõ és megkérdõjelezhetetlem. Ám a földi Korán még így is csak részleges és tökéletlen mása az éginek, amely Allahnál van és a maga teljességében mindörökre rejtve marad a fürkészõ emberi szemek elõtt. Ezt az elvet látszott igazolni a próféta halála után röviddel az a belátás, hogy a hívõ kérdései és problémái között számtalan olyan van, amelyre magában a Koránban egyáltalán nincs megnyugtató és egyértelmû válasz. Ez a hiányérzet indokolta, hogy már az elsõ nemzedék életében számos Korán-magyarázat és kommentár keletkezett, amelyek szövege a késõbbi muszlim teológia szellemi kiindulópontja. Ám ha egy kérdés még így is megválaszolhatatlan mardt, akkor a próféta szóbeli tanításának és tetteinek emlékét õrzõ hagyományhoz, a hadiszok gyûjteményéhez lehetett fordulni, amelyek kollekciójából a kinyilatkoztatás második forrása, a megszentelt hagyomány, a szunna áll. De ha valamely hagyományra támaszkodva, ám önálló következtetéssel a hittudósok új belátásra jutnak és ebben közmegegyezés is kialakul közöttük, akkor a kinyilatkoztatott igazság harmadik formájával, az idzsmá-val állunk szemben. Ez a fogalom olyan, mint a kereszténységben a 'consensus patrum', az 'atyák egyetértése', amely maga is dogmatikai igazságok forrása lehet. Végül Isten szava megismerésének negyedik alkalmas útja a qijász, amely nem más, mint analógiás dogmatikai következtetés, amely korábban ismeretlen tárgyakra és helyzetekre is alkalmazhatóvá teszi a hit igazságának kiterjesztését. Valójában ebben a négyes rendszerben, a kinyilatkoztatást értelmezni képes eljárások tágasságában van a muszlim hittudomány dinamizmusának gyökere: szinte korlátlan a hitelvek alkalmazhatósága a változó élet helyzeteire, ám úgy, hogy a bõvülõ tanítás mindig visszavezethetõ marad a gyökerekre, a kinyilatkoztatás eredeti forrásaira és a próféta autentikus tanítására.

A Korán megszerkesztése 654-ben fejezõdött be; ettõl a pillanattól kezdve a szöveg kánoni formája érintetlen maradt. Mivel a muszlim hittudósok véleménye szerint a szent könyv közvetlen inspiráció eredménye, azaz valódi szerzõje nem a próféta, hanem maga Allah, a sugalmazó Isten, ezért szövegének egyedül lehetséges értelmezési módja a szó szerinti, minden további javítás, korrekció vagy kritikai szempont érvényesítése pedig közvetlen istengyalázás volna. A Korán minden értelemben alapja a muszlim ember életének: világ- és istenképének foglalata, imáinak és istentiszteleti olvasmányainak anyaga, ábécéskönyv, hiszen a gyerekek szövegén tanulják az írás és olvasás tudományát. Ám ezen túl jogkönyv és erkölcsi kódex is, nyelve pedig a kialakuló klasszikus arab irodalmi nyelv forrása. Ebbõl a közvetlen szentségbõl adódik, hogy a Koránt sokáig tilos volt idegen nyelvekre fordítani, sõt századunkig még nyomtatott formában kiadni is; maguk a liturgikus példányok hivatásos másolók gondos kalligrafikus munkájával készültek.

A Korán kinyilatkoztatását kiegészítõ hagyomány, a szunna gyûjtése már az elsõ muszlimok életében elkezdõdött. A 'Társak' emlékezéseit több gyûjteménybe rendezték, amelyek szövege és tekintélye a 8. sz. közepére lett kanonikussá. Erre épülhetett azután a vallásjogászok és hittudósok munkája, az iszlám 'dogmatikai' rendszerének szisztematikus kidolgozása. Az egységes, szervezett és hierarchikus egyház kiépülésének elmaradása miatt azonban általánosan elfogadott, normatív-kötelezõ dogmatika nem született, hanem csupán olyan rivális vélekedések, amelyeket egy-egy neves szerzõ vagy iskola hitelesített. Ugyanez a többféleség vált mértékadóvá a rituális gyakorlatban is: a prófétai rendelkezések alapján, de egymástól eltérõ módon rendelkezõ szokásrendszerek formálták a hitéleti hagyományokat; négy nagy rituális iskola jött létre, amelyek a muszlim világ más-más földrajzi régiójában váltak népszerûvé. Magából a Koránból nem nyilvánvaló hittani kérdésekben tehát mindig a teológusok véleménye a mértékadó - de nem idõtlenül érvényes; a régiek közül a nagy hittudós, al-Ghazali nézete számít igen tekintélyesnek, a modern idõkben pedig a kairói al-Azhar mecset-egyetem állásfoglalásaira figyelnek a leginkább a muszlim világban.

Az iszlám erõs jogi-rituális-társadalmi természetébõl következõen nem csupán dogmatikáról, de európai értelemben vett teológiáról sem beszélhetünk; a kazuisztikusan felfogott eleven tanítás foglalata a saria, a muszlim vallásjog, a hit és a belõle fakadó kötelességek és parancsok értelmezésének tudománya. Ebbõl következõen viszont - mint tan és törvény, erkölcs és életforma - a vallás a hívõ életének minden területén jelen van; ezért nincs a modern iszlám világában sem zárt papi rend, szilárd egyházszervezet, európai mércével mérhetõ világi jog, laikus erkölcsi vagy politikai szféra. A modern szekularizáció fogalma ebben a közegben értelmezhetetlen, a mûvészet, a kultúra, a közgondolkodás vagy a magánélet laikus és privát világa pedig ugyancsak elképzelhetetlen. A saria rendkívüli dinamikája, hajlékonysága viszont rendkívüli: ennek tudható be, hogy igen eltérõ korokban, vidékeken, eltérõ adottságú vagy hagyományú társadalmakban is hibátlanul képes biztosítani a hit integritását és érvényre juttatni az iszlám egységét.

A próféta tanításának, az iszlám vallásnak a lényege a legtömörebb formában és a legegyszerûbben a hit öt pillérérõl szóló tanításban ölt testet. Olyan alapelvek ezek, amelyek a hit elfogadásának és a hozzá tartozásnak a normái, bárhol és bármikor létezzék is egy muszlim, magát az umma részének valló közösség. A pillérek sorában az elsõ és a legfontosabb a hit lényegének elfogadása és megvallása, az hogy 'Egy az Isten és Mohamed az Õ prófétája'. Ez az eszme kerül kimondásra a Korán elsõ szúrájában, amely rövid hitvallásnak, krédónak tekinthetõ. A két dolog, amit kiemel, az iszlám hitbeli lényege: Isten egyetlensége, gondviselõ mindenhatósága, valamint az, hogy ez a Könyörületes Isten Mohamed által, mint küldötte által hitelesen és véglegesen kijelenti magát az embereknek. Aki ezt a kettõs elvet a magáénak vallja, a hit által az igazhitûek közösségének, Isten gyermekei 'ummájának' tagjává válik.

A második alapelv rituális természetû: minden hívõ számára napi ötszöri imát ír elõ (szalát), amelyet meghatározott idõpontban, az elõimádkozó hívó szavára kell elvégezni. Az imát, amely hitvalló, dicsõítõ és fohászkodó elemekbõl áll, Mekka felé leborulva kell végezni és rituális tisztálkodással kell felkészülni rá. Pénteken, a heti ünnepnapon a déli ima helyett a hívek a mecsetben gyûlnek össze, ahol a közös imádság végzése mellett Korán-felolvasást és - magyarázatot is meghallgatnak. A mecsetekben imafülke (qibla) jelzi Mekka irányát és elõtte áll a Korán szent pulpitusa.

A hit pillérei sorában a harmadik, mint elõírás a böjti hónap (ramadan) megtartására kötelezi a hívõt. Ebben a hónapban napkelte és napnyugta között tilos étkezni, az esti étkezésre pedig az egyszerûség és a mértékletesség a jellemzõ. Ramadán havában, amely különben a Korán égbõl való aláereszkedésének az emlékideje, tilos a zajos mulatság és az élvezeti cikkek fogyasztása. Az alapvetõ elõírások sorában a negyedik a mekkai zarándoklat kötelme. A zarándokok ilyenkor megismétlik a prófétának Mekkából Medinába, majd Medinából Mekkába megtett útját, majd Mekkába visszaérkezve megkerülik a kaába-szentélyt és résztvesznek az ott tartott istentiszteleten. A zarándoklaton, amelynek hagyomány az iszlám elõtti pogány idõkre nyúlik vissza, eredetileg évente részt kellett venni. Amikor ezt már lehetetlenné tette az iszlám birodalmi és világméretû terjedése, a szabály úgy enyhült, hogy a hívõnek legalább életében egyszer el kell végeznie a zarándoklatot. Mára ez az elõírás a 'ha van módja rá' kitétellel egészült ki, sok távoli vidéken pedig kialakult a muszlim kegyhelyeknek az a köre, amelyek végiglátogatása 'kiváltja' a távoli szent város felkeresését.

Az ötödik alapvetõ hitszabály kötelezõ jótékonykodást (zaqat) ír elõ a hívõ számára. A dolog úgy mûködik, hogy a híveknek - vagyonuk, jövedelmük mértékében - adót kell fizetniük az umma, a közösség javára. A próféta rendelkezése szerint az így begyült összegbõl kell biztosítani a szegények és betegek, az özvegyek és árvák ellátását, mégpedig az egyes mecsetek körül ugyanúgy, mint a muszlim világközösség egészében.

Az említetteken túl további más, a prófétától származó elõírás és szabály is alakítja a muszlimok életét. Ilyenep például a táplálkozási szabályok. Közismert, hogy Mohamed tiltja a sertéshús fogyasztását vagy a borivást. Szokásban van az újszülöttek körülmetélése, a férfiak számára pedig megengedett a többnejûség. A hívõnek így legfeljebb négy asszonya lehet, ám a modern idõkben, az egyszerû emberek többsége számára ez a lehetõség csak elvi, amellyel csak a tehetõsebbek és a különösen hagyománytisztelõk élnek. Ezzel összefügg az is, hogy az asszonyok nem rendelkeznek a férfiakéval egyenlõ jogokkal a közösség életében: gyakran a világtól elzárva élnek, sok vidéken csak lefátyolozva mutatkoznak a nyilvánosság elõtt. A mecsetekben is külön helyen ülnek; rituális szerepük nincs és házasságjogi tekintetben sem egyenrangúak férjeikkel.

Különleges helyet kap a próféta tanításában a szent háború, a hit védelméért és terjesztéséért folytatott szakadatlan kûzdelem elõírása. A Mekka elleni harcok idejébõl való elv szerint az igazhítûeknek szakadatlanul küzdeniük kell a pogányság (a politeizmus minden formája) ellen, az egyistenhit, az iszlám diadaláért. A szent háború gondolata ugyanakkor a zsidók és a keresztények esetében a türelem elõírásával társul: végsõ soron õk is Allah, az egyetlen igaz isten hívei lévén, ha nem támadnak az igaz hit ellen, de megtérni sem akarnak, le kell igázni õket, adót kell fizettetni velük, de - szemben a csak kiirtásra méltó pogányokkal - életük háborítatlanságát biztasítani kell Allah földi birodalmának hatalma alatt. A szent háborúban való részvétel egyébként Mohamed tanítása szerint különleges égi jutalommal kecsegtet: a hit mártírjai - másokkal ellentétben, akiknek várakozniuk kell az égi ítéletre - haláluk után azonnak a paradicsom gyönyörei közé, Allah trónusa közelébe kerülnek. A szentek isten dicsõségét csorbító kultuszát a próféta elvetette, ám a hit vértanúi más hamarosan vallási tisztelet tárgyaivá lettek: sírjaik emlékhelyekké váltak, körülöttük a keresztény szentkultuszra emlékeztetõ építmények emelkedtek és szokások gyökeresedtek meg, a vallási tiszteletben részesülõk köre pedig a következõ századokban már uralkodókkal, jeles misztikusokkal és aszkétákkal, kiemelkedõ hittudósokkal is bõvült - bár üdvközvetítõ szerepet sohasem szánt nekik a muszlim hittudomány.

A népi iszlámban ezek a szokások kiegészültek az amuletek használatával, a varázslás és a babonás szokások praktikáival, ez utóbbiak azonban népszerûségük ellenére a hivatalosság magaslatára sohasem emelkedtek. A muszlim hitfelfogás alaprétegéhez tartozik viszont a bálványok és a bálványimádás merev elutasítása és ebbõl is következõen a képzõmûvészetek világára is érvényes módon az emberábrázolás, a szobrok és képek alkotásának tilalma. Ezért a mecseteket csak ornamentális díszítésekkel ékesítik, az indiai és iráni iszlám mûvészet (miniatúrafestészet) azonban ezen a tilalmon már a középkor századaiban túltette magát.

Erkölcsi rendszerében az iszlám egyszerre vallja az isteni eleve-tudás és eleve-elrendelés elvét, de a bûnök és erények valóságát és az érdemszerzõ cvselekedetek fontosságát is. Morálisan tiltott, megengedett, megtûrt és magparancsolt dolgok vannak, amelyek kusza szövevényében a vallásjogásznak kell eligazítania a hívõt. A morális vétkek világában egy kiemelkedõen súlyos van: a hitehagyás, amelyet az evilági létben halállal, a túlvilágon örök kárhozattal büntet Allah igazságosztó akarata. A kazuisztikus morál kérdésében tér el a legélesebben egymástól az iszlám négy nagy rituális-vallásjogi iskolájának felfogása: a hanefiták, málikiták, safíiták és a hanbaliták közötti, az erkölcsi rigorizitás fokában is megmutatkozó különbségek azonban mára a világközösségen belüli regionális, kultúrális, politikai eltérésekké szelidültek. Maga a Korán számos tételes erkölcsi elõírást tartalmaz: szabályozza az állam és a család életét, a házasságot, az örökösödést, a polgári és a büntetõjog alapelveit. Mindezek alapja egy sajátos öt elvre épülõ morális értékskála, amely megparancsolt, hasznos, közönbös, helytelenített és tiltott dolgokra és cselekvésekre tagolja a világot, a bûnöket és jutalmakat, az érdemeket és büntetéseket pedig ehhez rendeli hozzá. Az ember tettei halála után mérlegre kerülnek: a mítikus kép szerint az ítélet angyalai ragadják a lelkeket Allah trónusa elé, ahol angyali ítélõmesterek mérik meg a jó és a rossz arányát az ember életében. A vétkeseket tagbaszakadt égi szellemek mindjárt el is náspángolják, majd kárhozatra vetik, a jók viszont a paradicsomkerbe léphetnek, ahol kimondhatatlan gyönyörök várnak rájuk.

Nem szabad várni semmivel. Az élet annyira kiszámíthatatlan, a múlt már nem számit ,már túl vagyunk rajta. Lehet elmélkedni az esetleges elkövetett hibákért, de azokat nem lehet helyrehozni. Nem is kell. Minden, ami elmúlt és rossz volt az a tanítást szolgálta és pontosan meghatározza a jelen feladatait és cselekvéseit, A jelent kell megélni és a növekvő ( múltból táplálkozó) tapasztalatainkat alkalmazva  kell eljutni a kitűzött

célhoz. A jelen pillanatot kell megszentelni ,mindig az a fontos.

A jövő szintén nem számit. Teljesen fölösleges a jövőre gondolni és elhanyagolni a jelen pillanat szépségeit és cselekvéseit. Gondolj bele, elhanyagolod a jelen pillanatát, elhanyagolod kapcsolataid ( családoddal ,barátokkal), mondjuk a

munkába menekülsz, mert kell a pénz egy új autóra, házra, közben belerokkansz, esetleg meghalsz. Mit értél el, kinek segítettél vele. Ha szellemi síkon megkérdezik:

" mit tettél lent a földön?", vajon mit fogsz válaszolni.

 -" Pénzt kerestem !  ".   Ha egy humoros szellem kérdezi tőled, talán, még azt is hozzáteszi:  " itt vegyél rajta valamit! ".  Lehet ,hogy ott kiderül ,hogy jobb lett volna inkább hasznosabb dolgokkal tölteni a földi élet jelen pillanatait.

A kisgyermeked nem az fogja érdekelni, hogy apa milyen sokat dolgozik és nem fog rád nézni áhítattal ,mikor kidőlve  hazajössz a munkából, hanem azt látja, hogy megint nem mesélsz neki, nem játszol vele és a kedvenc játékaival.

Vigyázz ,nehogy az én hibámba essél!

Lehet ,hogy a munka mellet észre se veszed ,hogy közben felnőtt. Sokan elfecsérlik az idejüket haszontalan dolgokra és elmennek Isten hívó szava mellett, pedig Ő mindenkinek egyformán a fülébe súgja . " szeretlek!"